Na most akkor röviden minden leírok ide:
Friesingi felderítőtúráim során meglátogattam a városmúzeumot. Ami egyrészről rettenetesen helyes, másrészről nagyon hangsúlyozza a település városiasságát. Amit van is mivel: metszetek Freisingról, római pénzérmék, egyházi emlékek, korai egyetemalapítás, cégérek, helyes polgár bácsik és nénik portréi. A kiállítás a repülőtér elleni demonstráció bemutatásával zárult.
Na meg voltam az itteni kortársművészeti központban, ami csodálatos rétek összefolyásánál van egy csodálatos dombon. Közben rájöttem, hogy innen tőlem a földek mentén egy zegzugos úton remekül megközelíthető. És persze remek kiállításokat is adnak, jelenleg egy Tom Kirsten nevű föstő kiállítása zajol. Nagyon helyes krokodilokat rajzol!!!
Volt egy iskolai séta Münchenben. Megnéztünk egy modern (2003-2009) építésű lakótelepet, meg az olimpiai falut. Ezekről
aztán több mint másfél órát beszélgettünk az órán, kinek milyen volt, mi látott, mit találunk jónak, mit rossznak. Ezek után csoportokb
an kellett az egyes egységeket feldolgoznunk. Az évfolyam négy féle szempont szerint vizsgálta a területet. Mi a különböző teleptípusokat vizslattunk, ma mutattuk be a többieknek. Hm elég jó rendszer…
Egyébként nekem az olimpiai falu tetszett jobban. A fele kollégium, másik része lakásokként él. Nagy fehér beton házak rengeteg terasszal (igazi 70-es évek). Minden terasz tele növényekkel (főleg örökzöldekkel) ettől az egésznek olyan sziklafal szerű hatása van. Igazán karakteres, és talán ez a különleges hangulat (na meg a nagy és könnyen megközelíthető zöldterületek, a metró meg az olimpiai park közelsége) feledteti, hogy milyen sűrűn vannak a lakások.
Aztán persze kihasználva, hogy Münchenben vagyok lelkesen sétafikáltam kicsit. Elmentem először a BMW Welt-hez, amit hőn szeretett Coop Himmelb(l)aum tervezett. Izgalmas is főleg mivel kisütöt
t a nap és így csodásam játszik a fény ezen az épületen. Bár talán túlzás lenne azt állítani gyönyörű, magát az irodát sem ezért szeretem, hanem mert elég agresszív, de ötletes és van valami fricska, vagy megvalósított nagyra törés benne mindig.
Aztán jött a Krumplimúzeum, ami feledhetetlen élményt nyújtott. Egy irodaház csinálta ezt a kiállítást, amibe egy krumplipürégyártó cég is bele van foglalva (a nevét nem jegyzetem meg, persze). Metszetek, ábrázolások a kolompérról, a pityóka története, képek, hogy hogy dolgozzák fel a krumplit, eszközök hozzá, plakátok, filmek a krumplipüréről, meg kortársművészeti ábrázolások vicces nénivel aki mindenről elmondja, h miért a burgonya miatt van.
Onnan a Lehelről induló nagyon helyes tájakon csikorgó 17-es villamossal az Englischer Gartenbe érkeztem. Itten folyik az Isar egy csatornája, ami egy híd alatt érkezik a parkba. Ráadsul olyan sebesen, hogy szörföznek rajta. Tényleg.
Nem volt már sok időm, uh csak épp a japán pavilonhoz és a mellette lévő kőkerthez zarándokoltam el. Sajna a híd le volt zárva, de remélem nyárra megnyitják…
S aztán uzsgyi be a Haus der Kunstba! Ami azért vetekszik a Mak-kal. Vagyis persze tök más, sokkal akadémikusabb hely, de azért viccek itt is vannak. Például olyan felirattal ritkán találkozik az ember, egy tényleg lerongyolódott női vécében, hogy elnézésüket kérjük, ez egy eredeti állapotában megmaradt helyiség, 2011-ig műemléki védettség alatt van, de utána ígérjük felújítjuk. Hát jó. Egyébként ért egy nagyon kellemes meglepetés, mikor magabiztosan a pénztáros néni kezébe nyomtam a diákigazolványomat, miszerint egy „művészetis diákot” kérnék, mert hogy a legkisebb zokszó nélkül adott egyet. Így vidáman elballagtam William Eggleston számomra nem túl érdekes fotókiállítására, majd Gerhard Richter legújabb festményeit tekintettem meg (akvarelljei ugyanis éppen Bécsben vannak az Albertinában). Sok réteg, válogatott színek, falkaparások. Na de nem is ez volt igazán érdekes, hanem a 2008-cas 100 lakkal színezett üveglapon álló Sindbad sorozat. Az csodás.
A harmadik kiállítás, amit megnézetem a Maison Martin Margiela 20. évfordulójára rendezett retrospektív tárlat. Azon kívül, hogy a néni nagyon vicces dolgokat csinál a kiállítás rendezés is érdekes volt, olyan, aminek minden eleme ki van találva, és köze van az egészhez, jelen esetben magához a divatházhoz. És persze Martin Margiela identitásrejtegető motívumaihoz. Szóval olyan minden mindennel összefügg típusú élmény sok röhögéssel és főfogással, nem meg nem utolsó sorban remek vizuális- tér- és hangélmény.
Azóta egyszer még Münchenben jártamban ellátogattam az Acheologische Staatsammlungba, ahol egy, nápolyi villaéletet bemutató igen impozáns kiállítást tekintettem meg.
Valamint kiballagtam a Messenstadt Reimbe, ami egy új városrész a régi reptér helyén. Rengeteg fehér lakóház (igen különböző típusúak) sok helyen belakott teraszok, széles sétányok, ezek mind esősítik a vízparti hangulatot. De tenger helyett egy rettenetesen izgalmas park áll a telepek szomszédságában. A nagy platnit nagyrészt befüvesítették, kisebb szögletesen kivágott gödrökkel és dombokkal látták el, és csoportokban raszteresen fákat helyeztek el rajta. És mindezen szörnyűségek ellenére hihetetlenül izgalmassá válik a nagy belátható tér, ami a Latitude Nord tervei szerint az eredeti mezőgazdasági tájat idézi. És tényleg, fantasztikus!
Na meg elballagtam a Müncheni pecha kuchára. Amit egy kb 30 fős közönség hallgatott fejenként 20 euróért. Én kicsit lealkudtam az árat… asszem még így is túlfizettem. Bár (mivel itt tamatikusak a pkn-ok) a téma pont érdekelt, mert a társadalmi részvételről volt szó. Az is érdekes volt, h sokkal több szervezet mutatkozott be , mint építészeti akármi (de azért olyan is volt). És az is rettenetesen vicces volt, hogy nem volt annyira vicces, viszont a szünetekben csodálatot bollywoodi muzsika szólt. Yes!
Ezaz, behoztam magam…!
Jessica
bruha
Gavriel